Michael Jordanre valószínűleg minden idők legjobb kosárlabdázójaként fogunk emlékezni, nem pedig közepesen béna baseballjátékosként. Ennek ellenére érdekes történet, hogyan is esett, hogy a legendás pontgyáros Amerika nemzeti sportjának körforgásába keveredett.

Jordan New York nálunk leginkább akciófilmekből és krimikből ismert Brooklyn nevű részén született 1963-ban, de szülei úgy vélték, jobb lesz, ha olyan környéken nevelik fel gyermekeiket, mely inkább a Dawson és a haverok nagyságrendekkel békésebb történeteiből lehet ismerős. A north carolinai Wilmington gimnáziumában Michael először az amerikai futballal, majd a baseballal próbálkozott mielőtt a kosárlabdát választotta volna. Nem is volt ügyetlen, de hiába akarta rettenetesen a sikert, túl alacsony volt. Mikor aztán egy nyáron 10 centit nőtt, alapemberré vált a csapatban, és a játékosmegfigyelők is egyre gyakrabban jártak az Emsley A. Laney Gimnázium ma már Jordan nevét viselő tornatermébe.

A rendkívül patinás North Carolina egyetemen kötött ki végül, ahol kapásból az Év Újonca lett. Kitűnő társai – Sam Perkins és James Worthy – segítségével később bajnokságot is nyertek, miután Michael az Év Játékosa lett és bekerült az olimpiai csapatba. Itt is aranyérmet nyert a csapatával, s az amerikai sportsajtó egyik legfelkapottabb kedvence lett. Úgy döntött abba is hagyja az egyetemet, és a csábító kulturális földrajz diploma helyett az NBA karriert választja.

A profiligát jól ismerők körében több mint húsz éve a röhögés örök forrása az a tény, hogy Michael Jordant harmadikként választották ki annak idején a játékosbörzén. A harmatgyenge Chicago Bulls képviselői mindenesetre hamarosan szintén igen boldogok lettek, miután ifjú csillaguk egyből a rájátszásba vezette őket, és természetesen itt is az Év Újoncaként debütált. Hihetetlen rajongás vette körül a kezdetektől, hiszen rengeteg pontot szerzett, köztük igen látványosakat is, és csapatát is sokkal jobbá tette, tehát nem öncélű cirkusz volt ez. Pár veteránnak azonban szúrta a szemét, hogy egy kölyök hónapok alatt eléri, amiért ők hosszú évekig szenvedtek. Állítólag Isaiah Thomas volt az egyik leghangosabb közülük, akinek Jordan úgy köszönte ezt meg, hogy újoncrekordot jelentő 49 pontot rámolt be csapatának, a Detroit Pistonsnak. Az is egy hosszú ideje keringő pletyka NBA berkekben, hogy Michael mégegyszer keresztbetett az autóvárosiak hősének. Sokan csodálkoztak, hogy történhetett, hogy a Detroit edzője Chuck Daly nem vitte magával a Dream Team soraiba saját csapata legjobbját. Nos, állítólag úgy, hogy Jordan közölte, vagy ő, vagy Isaiah megy az olimpiára.

Jordan aztán átvette az uralmat az egész NBA felett. Sorra nyerte az MVP címeket, a Bulls fantasztikus mérleget produkált minden évben, sorra dőltek a rekordok. Nyertek sorozatban három bajnoki címet, Michael pedig az egyéni elismeréseket halmozta évről-évre. Elképesztő mennyiségű címlapról, reklámból, és plakátról nézett ránk, cipői és mezei pedig a legkelendőbb sportszerek voltak, a bolygó egyik legismertebb sportembere lett.

A média ekkoriban kezdte bírálni kölykök millióinak példaképét lassan kórossá váló játékszenvedélye miatt, amitől szégyellni kezdte magát. Köztudott volt róla, hogy úgymond versenyző típus, de azt is mesélték róla, hogy túlzásba menően képtelen veszíteni, legyen szó akármilyen ostoba játékról. Egy barátját, aki rendszeresen megverte ping-pongban állítólag egyszer hajnali négykor ugrasztotta ki az ágyból, hogy gyakorolt, és szeretné kihívni, mert érzi, hogy nyerni fog. Nyert is, a barátjával pedig többet nem ping-pongozott. Terjedni kezdtek olyan hírek is, hogy a hírnév a fejébe szállt, és hihetetlenül arrogáns, magának való emberré vált barbra streisandi allűrökkel.

Ha mindez még nem lett volna elég, apját két rabló meggyilkolta. Jordan teljesen magába zuhant, majd később felkereste Jerry Reinsdorfot, a Bulls tulajdonosát. Elmondta neki, hogy úgy érzi, kiégett, nem motiválja már a kosárlabda. Visszavonul. Reinsdorf elfehéredett. Jordan pedig azzal folytatta, baseballozni fog. Reinsdorf először nem hitt a fülének, majd azt tanácsolta neki beszéljen edzőjével Phil Jacksonnal, és ügynökével David Falkkal, mielőtt bármit is eldöntene. Jordan azonban tántoríthatatlan volt. Az NBA ikonjának visszavonulása már önmagában hatalmas szenzációt keltett, ám amikor bejelentették, hogy Jordan a baseball-liga Chicago White Sox nevű csapatához készül próbajátékra, az már egészen elképesztő hír volt. Az indoklás szerint apja álmát akarja ezzel valóra váltani, aki mindig arról ábrándozott, hogy fia profi baseballjátékos lesz. Ezt kevesen hitték, így mindenki elméleteket kezdett gyártani. Legtöbben úgy vélték akkora lett az egója, hogy azt hiszi, ő csak besétál egy olyan csapatba, amelynek akár a kispadjáért is mások egy-másfél évtizedet játszottak végig. Más vélemények szerint csak lejáratja kedvenc sportjukat azzal, ha szimpla hóbortként eljátszogat a profijaikkal. Abban azonban mindenki egyetértett, hogy ez nem lehet komoly dolog a részéről. Egy gigasztár a kellemes hőmérsékletűre fűtött csarnokokban való művészi szárnyalás-röpködés után nem vágyhat a pihenőnapok nélkül a szabadban űzött porban-sárban csúszkálásra, ahol mindennaposak a szörnyű sérülések.

Az MLB-ben (profi baseball-liga) a tavaszi alapozó edzésekre először mindig a dobójátékosok és az elkapók érkeznek, de a rightfielderként számításba vett Jordan is az elsők között érkezett. Miután felmérték mit is tud, nem a White Soxhoz, hanem annak egy farmcsapatához, a Birmingham Baronshoz igazolták le. Az alabamai klubnál villámértekezletet tartottak a hír hallatán, mivel sejtették, ha ez kitudódik, náluk elszabadul a pokol. Öt perccel a hivatalos sajtótájékoztató után elkezdtek csörögni a telefonok, és sorban érkeztek az autók, mindenki jegyet akart Jordan antréjára. A csapatnál több jegypénztárat nyitottak, a korábbi hat telefonvonalat pedig megduplázták, hogy bírják a rohamokat. Több jegyet adtak el fél nap alatt, mint korábban egy fél év alatt. Bemutatkozása azonban pocsékul sikerült. Kétszer a dobók ejtették ki, egyszer a levegőben kapták el a labdáját, egyszer pedig védekezésben ejtett el egy nagyon könnyű labdát. Ez azonban nem szegte kedvét. „Két strikeout, egy flyout, és el is rontottam egy flyoutot. De ez tulajdonképpen megnyugtat. Már nem kell aggódnom az első hibák miatt” – mondta ekkor. Az elsőket aztán újabbak követték.

A médiaérdeklődés szempontjából kevés változott. Mindenki Jordant akarta látni. Minden hazai és idegenbeli meccsük teltházat vonzott, sok meccsüket a tv is közvetítette, a Southern League meccseire összességében négyszer annyi jegy kelt el, mint előző évben. Jordan tisztában volt azzal, hogy a rajongás a kosárlabdázónak szól, nem pedig a Barons outfielderének. Mikor Wayne Martin a Birmingham News őskövülete meg akarta interjúvolni egy meccs után, Jordan elküldte, mondván kérdezze Kenny Colemant, vagy valaki mást a csapatból, aki csinált is valamit. Martin közölte vele, hogy az ő főszerkesztőjének márpedig Jordan-sztori kell. Csapattársai ezen dolgok ellenére szerették. Nyoma nem volt a korábbi arroganciának, nyitott, kedves, jófej csapattárs volt. A többiek is élvezték a neki köszönhető óriási érdeklődést, játéktudását pedig nem nagyon firtatták.

Ez nem csak annak volt köszönhető, hogy félték a sztárt, hanem annak is, hogy Jordan borzasztó keményen dolgozott, és apró lépésenként ugyan, de meccsről meccsre javult. Minden nap fél nyolctól már külön edzett, sokszor vérző, fájó, sajgó kézzel, de mindennap így kezdett. Majd később még egy ütőedzése volt a hivatalos előtt, majd a meccs és a nyilatkozatok után még egy. A Barons ütőedzője látta rajta, hogy soha nem gyakorolta ezt rendesen, hiszen mikor még gimnáziumban játszott, akkor is pitcher (dobójátékos) volt, de rengeteget javult. Mozdulatai kerekebbek lettek, és fejben is sikerült hatni rá. A betegesen kompetitív Jordan mindig minden labdát meg akart ütni, ami baseballban óriási hiba. Az érvénytelen labdákat fel kell ismerni, és hagyni elszállni a francba, vagy az elkapó kesztyűjébe. Ilyen „apróságokat” kellett helyre tenni a 32 éves újonc fejében.

Edzője, az azóta a Bostonnal két bajnokságot nyerő Terry Francona is dícsérte hozzáállását, és elismerte, kár volt kételkedni abban, hogy Michael komolyan gondolja. A Birmingham az AA bajnokságban szerepelt, melyhez a későbbi profiknak is több év kell, hogy bekerüljenek, Jordannek pedig ennél sokkal gyorsabban kellett beilleszkednie, és bár pocsék ütőszázalékot hozott össze (.202), de 127 meccsén összehozott 51 RBI-t (olyan futás, amelynél a játékos ütötte el a labdát), valamit 30 bázist lopott, amik (különösen az utóbbi) már egyáltalán nem számítanak rossz teljesítménynek. Jordan úgy tűnt élvezi azt, hogy ez az egész nem megy neki könnyen. Hogy küzdenie kell napról napra, hogy fejlődjön és hasznos tagja legyen a csapatának. Alighanem folytatta is volna baseballkarrierjét, ha nem jön közbe a sztrájk. Reinsdorf megkérdezte, úgynevezett „replacement” (helyettesítő) játékosként nem játszana-e a profiknál, ám ő erre elmondta, hogy kosárlabdázóként ő tagja volt a játékos-szakszervezetnek, itt sem lesz sztrájktörő.

Francona mesélte, hogy Jordan imádta a hosszú buszozásokat a csapattal. Egyrészt ilyenkor békén hagyták a rajongók, a sajtó, mindenki, másrészt előszeretettel nézte a Bulls meccseit. Mindig előre megmondta, az első percek alapján, hogy nyernek-e aznap. Ilyenkor csak hümmögött, hogy „valami hiányzik, azért nem nyernek.” Francona csak később jött rá, hogy magáról beszél. A sztrájk beköszöntével kezdett egyre többször feltűnni a Bulls edzésein és dobálgatni. Később már az egymás elleni játékba is beszállt, majd összerittyentett egy sajtótájékoztatót, ahol annyit akart csak közölni a sajtóval, hogy: „I’m back.” (Visszatértem.) Maradt a Baronsnál viselt 45-ös mezénél, mivel szeretett 23-asa ekkor már (még) vissza volt vonultatva. A Pacers ellen lépett először pályára, 19 pontot szerzett, a meccs pedig 1975 óta a legjobb nézettségi arányt hozta az NBA történetében.

A következő szezonban valószínűleg felülmúlhatatlan rekordot beállítva 72 győztes és 10 vesztes meccsel zártak, és természetesen bajnokságot nyertek. Ezt további két bajnoki címmel folytatta a Jordan mellett leginkább Scottie Pippen és Dennis Rodman által húzott csapat. Aztán a baseballosok sztrájkjához hasonlóan itt is a piszkos anyagiak szóltak közbe. Az 1999-es idény úgy tűnt akár teljes egészében elmaradhat a tulajdonosok és a játékosok bérvitája miatt. Eközben Pippen és Rodman elvágyódott a csapattól, Jordan pedig úgy érezte inkább most a csúcson visszavonul. Ismét. 1% esélyt hagyott magának a visszatérésre.

Tulajdonosként tért vissza az NBA-be, mikor részesedést vásárolt a Washington Wizards csapatában. A sportsajtó egy része ekkor már azon filozofálgatott, elképzelhető-e, hogy barátjához a hokisztár Mario Lemieux-höz hasonlóan előbb tulajdonosként, majd aktív játékosként tér vissza. Miután 2001 nyarát intenzív edzéssel töltötte, nem keltett akkora meglepetést, hogy bejelentette: 38 évesen visszatér, mint a Wizards játékosa. A rajongók még mindig megőrültek érte, meccsei nézettsége az egekbe szökött, mindenki ki akarta használni az utolsó alkalmat, hogy láthassa egy sportág valaha volt legjobbját.

Második washingtoni szezonja közben betöltötte a negyvenet, ennek ellenére negyvenkétszer dobott több mint húsz pontot, kilencszer harmincnál többet, és háromszor negyvennél is többet. Természetesen részt vett az All-Star gálán is, bár csak csereként. Vince Carter és (az egy időben szintén baseballkarrieren gondolkodó) Tracy McGrady is felajánlotta neki kezdőötösbeli helyét, ő azonban mindkettőjüket visszautasította. Az idény végeztével ismét, most már bizonyára utoljára, bejelentette, felhagy a profi sporttal.

A kosárlabdahívek szemében hősünk viszonyítási pont, legenda, olyan ikon marad, aki globális sporttá, csak a labdarúgáshoz mérhető népszerűségű üzletté tette szeretett sportágukat. És a baseball? Hát, a Barons szuvenírjei közül még mindig a 45-ös mez fogy a legjobban…

Móhr Miklós, Mennyei játszótér